Szerző: mandytwice | január 25, 2016

Hogy mi is a hűség?

Hogy mi is a hűség? Szó-szoborként megformázni szinte lehetetlen, hisz nem kézzelfogható valamiről van szól. Ez a valami olyan nagybetűs Valami, ami a hétköznapi, felszínestől eltérően egy merőben más dimenzióban születik meg, ver gyökeret és lesz maradandó. Jó esetben persze. Sokat tanulhatunk a témában az állatoktól, akik őszinte, tiszta és valódi értelemben megélt, sallangmentes érzésekkel sugározzák ezt a legtisztább formában. Felénk is. Az ember is megtapasztalhatja, hisz nem érdem szerint mérik. Ha így lenne, nem sok jutna számunkra belőle.

Hogy mi is a hűség? Érzés és döntés egyszerre. Érzés, amely kialakul valahol az emberi beltakaró mélyén. Egy megfoghatatlan pontban. Igazán belül. Döntés, mert elhatározom, hogy kitartok valami mellett. Akár örökre. Visszavonhatatlanul és rendíthetetlenül.

Hachiko története színigaz. A HŰSÉGRŐL és a vele szorosan együttjáró, örökérvényű mozgatórugóról, a SZERETETRŐL szól. A legvalódibb és legőszintébb értelemben. Amelyről nagyon sokat tudhatunk meg a film segítségével. És ha szerencsének van/volt/lesz, akkor nem csak a filmvásznat fürkészve repedezik meg kissé szívünk – a meg nem élt, elrohanó, szürke mindennapok által egyre vastagodó – kőburka.

Nekem szerencsém volt. Megtapasztaltam a szavak nélkül „kimondott” barátságot. Igen, egy állat segítségével. Ő egy ló volt. Kamil. És mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy a Vele átélt közösség az évek során Igazi Barátsággá alakult, amely örök-aktivizálta a finomhangolt rezgések befogadására képes részecskéimet.

A váratlanul jött, ma reggeli dupla média órán – hirtelen ötlettől vezérelve – megtekintettük a szóban forgó filmet. Hogy jó döntés volt-e? Hiszem. Hogy tanultunk-e valamit mindannyian, akik ott voltunk az órán? Tudom. Mert átéltem. Tanár-tanítványként. Tanítvány-tanárként. Sokan morzsoltunk el ezen a hétfő reggelen a 8. osztályban egynél több könnycseppet. És hogy lehet-e jobban indítani a hetet? Nem hiszem.

Szívből kívánom, hogy legyen Mindenkinek része a héten hasonló csodában. Amikor tudod, hogy jó helyen vagy, a helyeden. Ott, ahol éppen, adott pillanatban lenned kell. Engedd elterpeszkedni ezt az érzést, hagyd hogy az Ég és Föld ha csak egy percre is, de összeérjen. És ne felejts el erre a pillanatra emlékezni, amikor borús időszakok köszöntenek rád. [Mindez természetesen én-magamnak is szól!]

 

Szerző: mandytwice | november 27, 2012

Megesik…

…mostanában egyre gyakrabban, hogy csoda-nemértem-találkozások találnak rám. Azúgyvolthogy, ma állok a péceli buszmegállóban és várom a viszonylatot, ami vánszorogva visszavonszol a fővárosba. Amitől normál esetben vonakodtam volna, de most mégsem tettem. Nem tehettem, mivel az ajándék aranynapos tavasz-november akaratlanul is mosolyra görbítette arcom érzelmek kifejezésére is alkalmas vízszintesét. Csuda egy állapot volt ez mondhatom! (És mennyi ilyen csuda-állapotban részesülhetünk lépten-nyomon! Sajnálatos, hogy gyakran elfelejtek élni az Ég eme kegyes ajándékával. Sőt, ami a legrosszabb, újabban észre sem veszem, hogy van ilyen pillanat. Csak a penészt látom a falon, meg a hideg miatt panaszkodok. Minden miatt panaszkodok. Panaszkodok. Folyton találok kivetnivalót mindenben. Sokat segítene, ha újra beépíteném a “megelégedettség” szót az életembe. 🙂 ) Szóval, készségesen átadtam hát magam neki. Merengő elmerülésemből nem is zökkentem volna ki, ha nem zökkentenek ki. 😉 Egy teljesen egyszerű kinézetű, bézbólsapkás idős bácsi szólított meg: Tessékmondanikéremszépen, mikor jön a busz?  Reményeim szerint, mely a kiíráson alapul, 4 perc múlva – mondtam. Tehát semmi sem biztos, főleg, hogy brékávé – gondoltam. A kivétel erősítette a szabályt, mert időben feltűnt a csuklósikarusz-matuzsálem az út távoli kanyarulatában. Felhívtam rá a bácsi figyelmét. Ő sajnos nem látta, mondtam, hogy rajtam is csak a szemüveg segített. Valójában az elhaladó ifa takarta ki előle, mert kiderült, hogy a bácsi 93 éves és sosem látott szemüveget az orrán.

Felszálláskor ragaszkodott hozzá, a kilencvenhárom évével(!), hogy hölgyeké az elsőbbség. Felpattantam hát, hogy ne húzzam az időt. Majd beljebb haladva leereszkedtem az első szimpatikus egyes ülésbe. A bácsi előre ült, de lesett hátra. Azonnal kapcsoltam, hogy oda kell mennem hozzá. Leültem mögé, majd odafordultam hozzá. In medias res kezdte el megírni találkozásunk második, utazós fejezetét.

– Tudja én „festő-mázoló” vagyok. Mutatok valamit. – És kopottas táskájából előhúzott egy gyönyörű művészeti albumot. A címe egy név volt. A bácsi neve. Sanyi bácsi a kezembe adta az albumot, én pedig ittam a kiáramló képeket és nem hittem se szemnek, se pillanatnak. Piszok mázlista kell, hogy legyek – gondoltam – ezek miatt a rendszeresülő, áldásos rámtalálások miatt. Sanyi bácsiról kiderült, hogy egy híres festőművész. Nem volt nehéz összeraknom! Hisz csoda festményrengeteggel, szobrokkal, domborművekkel, díjakkal, kiállításokkal, híres emberekkel szembesültem a könyv lapjai között tallózva. Könny szökött a szemembe.

Sanyi bácsi fogságát a forradalom annak idején – szerencsére -megszakította, aki ezt követően feleségével együtt amerikaföldre keveredett, ahol a lehetőségek és az Isten úgy hozta, hogy ki tudta teljesíteni a művészetét. Megfestette ottani otthonának történelmi pillanatait és itthagyott hazájának jelentős mozzanatait hatalmas méretekben, csuda módon. Mégis, a „tárlatvezetés” a  legszerényebb volt. „Ez a Nemzeti Múzeumban van. Ez Nashville-ben. Ez a kiállítás pedig a Hadtörténeti Múzeumban volt.”

A szöveges részekből nem sikerült sokat befogadnom, mert a Bakancsos utca megállóhely ormótlanul betolakodott ámulásomba. Le kellett szállnom. De a lényeg azóta is itt cseng a fülemben. Az Isten vezette és megáldotta őket. Kijelölte az utat számukra és ők igyekeztek azon járni. Ennek az eredményét láthattam, tapasztalhattam is.

Nagyon sok tanulnivaló van ezektől az Emberektől, akik a legcsendesebb, legszerényebb valójukkal a LEGNAGYOBBAK közöttünk! Sokadjára is csak megerősíteni tudom magamat: a legnagyobb emberek a legszerényebbek! Mert igazán Naggyá, a legvalódibb értelemben, ami csak létezhet a világmindenségben, csak Isten tehet!

Kép

U.I: Ne menjetek el szó nélkül egy idős ember mellett sem, ha lehetőségetek van hozzászólni. Le fog esni az állatok!

Szerző: mandytwice | április 22, 2011

Vigyázz a szívedre!

“Ügyeljetek arra … hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon…”  (Zsid.12:15)

 A “gondosan ügyelni” kifejezés, amit itt olvasunk, a görög “episzkopeó” szóból ered, ami azt jelenti: felügyel, felvigyáz, ellenőriz. Tehát te vagy a “felelős megbízott” a szívedért. Minden nap figyelned kell, irányítanod kell, és helyre kell igazítanod mindazt, ami benne történik. Nem hibáztathatsz másokat a rossz hozzáállásodért, a megbántottságért és a meg nem bocsátásért. Te vagy a felelős! Ha valaki megbánt, rajtad múlik, hagyod-e, hogy a keserűség gyökeret verjen benned. Nem irányíthatod azt, amit más emberek tesznek, de Isten nem is ezt fogja számon kérni rajtad, hanem a “bensődet” – azt a részedet, melyet te irányíthatsz. Neked kell döntened arról, hogy a bosszúság haraggá, a harag gyűlöletté, a gyűlölet bosszúállássá válik-e, vagy nem. A Biblia ezt írja: “Ügyeljetek arra…, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön”. A kertekben azért szaporodnak el a gyomok, merta kertész nem tépte ki őket idejében. Ha a kertedet elborítják a gyomok, nem mondhatod: “Nem tudom, hogyan történhetett ez!”. Ha “gondosan ügyelsz”, akkor látni fogod, amikor beköltöznek. Az egyetlen módja annak, hogy megszabadulj azoktól a gyomoktól, melyeket az ellenség akar elvetni az életedbe, ha gondosan figyelemmel kíséred szíved állapotát. Ha fájdalmas, bántó helyzettel kell szembenézned, ne engedd, hogy a rossz hozzáállás gyökeret verjen, és romlott gyümölcsöt hozzon. Kérd inkább Isten segítségét, hogy a pusztító hatású gondolatok helyére a kegyelem és a megbocsátás kerüljön azok iránt, akik ártottak neked! A Biblia azt mondja: “Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” (Példabeszédek 4:23)

ÁMEN!

Szerző: mandytwice | november 25, 2010

“Isten vezetése alatt” – Részletek Édesapámtól…

… aki mindig a lehető legjobb példával járt előttünk, gyermekei, felesége, a családja előtt. És azon emberek előtt, akiknek életútja keresztezte az övét. Édesapám, Koncz Imre egyszerű, de korántsem mindennapi tanítást és élet-alapot nyújtó tanyasi környezetben nőtt fel. Amit kapott, az örökre meghatározta viszonyulását, és azt hogy mi, a gyerekei miként lépünk kontaktusba a körülöttünk lévő dolgokkal, és miként helyezzük el magunkban azokat a megfelelő helyekre. Azt hiszem, joggal mondhatom magam szerencsésnek, hogy olyan környezet és emberek határozták meg a mindent eldöntő és mindenre kiható konkrét gyermekéveimet, amelyet és akiket most bemutathatok “Apa” élő-szakdolgozatának segítségével… Amelyet néhány éve, munkanélküli időszakában, 3 gyerek mellett, szinte erőn felül produkált… Isten vezetése alatt…

Részletek Koncz Imre, Isten vezetése alatt – Mindennapi vallásos élet a Szőrháti tanyákon című írásából. 1.

„A parasztember temploma kint volt a mezőn, a szántóföldön, a nagy kerek ég alatt, ahol nappal sárgán izzó napot figyelte, éjszaka, pedig az ezüst ösvényen fénylő holdat és a csillagokat. Látta a Tejutat, „Csaba királyfi csillagösvényét”. Tudta, hogy erre az útra egykor neki is rá kell lépni és elmenni. Nem volt benne rettegés a halálfélelemtől. Az elmúlást éppen olyan természetesen fogta föl, akár a születést. Akkor már hagyott maga után termékeny utódokat, és ha gyermekei ragyogó szemébe nézett, e legmagasztosabb templomba látta meg az Istent… … a paraszt ember a hitét otthonába gyakorolta…”

”A paraszt ember sokkal bölcsebbnek bizonyult sok teológiai tanításnál. Amikor kiment a határba, esőt váró szemmel fölnézett az égre, fölvette termést adó földje rögét és ujjai között szeretettel morzsolta; megsimogatta igát húzó lovát, kalapjával merített a kútból, ha szomjas volt; nem kérdezte hol az Isten, mert tudta, hogy ott van vele, körülötte.”

“Folytatjuk”… 🙂

Megjegyzés:  A kis kép nagybátyám, Koncz Sándor grafikája, aki tudományos kutatásai révén nagyon mélyre ásta magát a tanyasi iskolaélet történetébe.

Szerző: mandytwice | szeptember 28, 2010

Tudsz elfogadni, tudsz szeretni?

Üzenet magamtól magamnak (És ha Valaki úgy érezné, neki is szólnak a sorok, ez esetben -> Üzenet minden valamirevaló Valakinek, aki éppen olyan ÖNmagát vesztettnek érzi magát, amilyen mostanában én vagyok…) :

„Ha egy embert megértenek, akkor az az ember tartozik valahova.” (Rogers)

Az elfogadással rengeteget küszködünk. Sokan úgy érzik, hogy senki sem érti meg őket, nem tartoznak senkihez, semmihez… Hiányzik a valódi elfogadás!

Azt mondjuk: törődök vele, figyelek rá, sajnálom, ajándékot hozok, tolerálom, együttérzek vele, elnézek neki dolgokat… de belül érezzük, hogy ezek csak elfogadás-hazugságok… Kérdezem magamtól és talán más is magától: Tudsz elfogadni , tudsz szeretni?

Rádöbbentem, hogy nagyon sok tanulni-(,ÚJRAtanulni- vagy átismételni-) és helyrehoznivalóm van! Főleg, hogy egyre gyakrabban érzem azt, hogy nem jó úton járok… Lelki értelemben…

Tisztában vagyok vele, hogy a MÁSelfogadás-probléma melegágya és gazdag táplálója az ÖNelfogadás-KOMOLY és SÚLYOS problémája, amely mindenre kihat… Tiszta sor és mégsem vagyok képes tenni ellene! Újra és újra elbukok. Valami rettenetes zavart érzek az erőben… Abban az erőben, amely az Istentől eredő Valódi Erő! Amely minden embert helyre tesz… Istennel, önmagával, másokkal! Remegek, ahogy gépelek, mert tudom, hogy mi a baj és mégis megbénítva érzem magam… Ez szörnyű érzés! A saját magam által felhúzott és apránként tovább építgetett rácsok mögött élem furcsa börtönéletem… Nem vagyok önmagam… De hiányzok… magamnak! (És talán másoknak is…) Szükségem van arra a valódi és különleges ÉNmagamra, akinek a bőrében olyan jól és magabiztosan tudok létezni! Szükséged van arra a valódi és különleges ÉNmagadra, akinek a bőrében olyan jól és magabiztosan tudsz létezni! És Így Tovább…

Nem lenne jó még mélyebbre csúszni a lejtőn,  mert egyre nehezebb lesz a kiút onnan… A gödör legmélyén már nem lesznek fűszálak sem, amikbe kapaszkodva, szép lassan feljebb lehet kerülni az embertelen mélységből… Most még van lehetőség változtatni! Hallom? HalloD? HALLJÁTOK?

És hogy mi a legborzasztóbb?… Hogy volt idő, amikor 100%-os ÉNmagam voltam. Szeretnék ismét olyan lenni! De amikor újra és újra elhatározom, hogy véget vetek az eddigieknek és újra vágyott ÉNformát öltök, akkor mintha egy belső hang azt mondaná, hogy ne változtass, nem lenne őszinte és különben sincs elég erőd hozzá… Szeretném Isten legvalódibb és igazán megtisztító erejét megtapasztalni, hogy a rossz oldal ne tudjon többé eltántorítani!

Úgy érzem kezemben a kulcs, és azt is tudom, hogy kell használni, de mégis bénult vagyok… Rabláncok által… Talán sokaknak ismerős az érzés…

A kérdés és a válasz is egyben: Tudsz elfogadni , tudsz szeretni? Ha tudsz elfogadni, tudsz szeretni akkor minden pályájára áll!

A személyiségedben lerakódott fájdalmak, sérülések, sértődés, csalódás, harag, irigység és becsapottság érzései elzárják ezt a mély folyamot. Tanulj meg szeretni, tudatosan áradni és meleget adni magadnak és másoknak! Szeresd a világot, szeresd magadat, szeresd az életedet! Fogadd el Önmagad olyannak, amilyen vagy! Szeresd a sorsodat, a testedet, a tulajdonságaidat, mert szeretetre méltó vagy, szerethető vagy! Szívünkben lágynak és nyitottnak kell lennünk, különben sohasem költözik be oda az élet öröme. Minél jobban érezzük magunkat, annál elfogadóbbak (befogadóbbak, megértőbbek) vagyunk. [És fordítva!] És közben légy hálás mindenért, amid van, és amit még szeretnél elérni…

És van Isten az Égben, aki azt mondja:

” BÖLCCSÉ TESZLEK ÉS MEGTANÍTALAK TÉGED AZ ÚTRA, A MELYEN JÁRJ; SZEMEIMMEL TANÁCSOLLAK TÉGED.” Zsoltárok 32:8

Üzenet vége!

Szerző: mandytwice | június 13, 2010

Egy nehéz félév vasárnapja…

Az Egy nehéz nap éjszakája című Bitlisz sláger után szabadon…

Hetek óta bennem van az igény a mozgásra. Nem csak az általam tunyának vélt alakzatom miatt, hanem mert kimozogni a felgyülemlett lelkit, feszültséget, egyéb nemkonkrétfizikait jó… Végre elszántam magam. Kellett hozzá némi elkeseredés-féle, egy adag rezignáltság, valami fura behatárolhatatlan düh – szerűség, jókora bizonytalanság elhatalmasodás és az aktuálisan futó minden nemértése…

Bementem hát zilálva egy koraesti busz segítségével a bringámért, ami mamám udvarának egy szegletében várta kis gazdáját, már november óta. Pár szót váltottam Nagymamával a konyhaasztalnál, majd el kellett indulnom ahhoz, hogy ne sötétedjen rám. Húsz kilométer, mégiscsak húsz kilométer. Az udvaron „felszerszámoztam”. Gumi ellenőrzés, lámpa beizzítás, láthatósági mellény magamra applikálása. Majd úgy gondoltam jöhet a start. De Mama nem így gondolta. Mondott nekem pár mondatot, amik bevésődtek és jelenleg is itt kavarognak. (Olyan szinten előtérben vannak, hogy blogírásra sarkalltak.)

„Ne legyél már olyan jóindulatú.”, „Akkor vagy jó (másoknak), ha más nincs.”, „Olyan szekér után szaladsz, ami nem vesz fel.” Hangzottak. Meglepődtem, de az elpityeredés térnyerése helyett muszáj volt állnom a sarat és érvelni, hogy „De én ilyen vagyok.” „Mostantól fogva azonban figyelni fogok.” Mama csak mondogatta, hogy mindenki kihasznál. A kiskorom óta zajló emberi kapcsolataimra célzott. Hazudnék, ha azt mondanám nem estek rosszul a szavai. Hatásukra maximálisan előkerült az összes korai frusztrációm, komplexusom, önértékelési zavarom. És úgy véltem az évek során sehová sem jutottam. Szörnyen éreztem magam, megvallva az igazat.

Elindultam. Tele kavargással, szomorúsággal. Gondolataim ide-oda csapongtak. Ne tegyek jót? De nyilván tenni kell, hisz az ember normálisan csak így működhet. De hol a határ? Mert ugyebár attól, hogy keresztény az ember még nem kell baleknak lennie. Én az lennék hát? Most annak érzem magam. De valahol mélyen mégiscsak hiszem, hogy a jóság és a segítőkészség útja nem lehet rossz út. Csak ez a világ az a fura hely, ahol nem az a nomális, aminek pedig annak kellene lennie.

Ha már lúd, legyen kövér. Ezen logika mentén: Ha már mélység, legyen az a legmélyebb mély. Egyéb gyötrő dolgaim is előtérbe kerültek. Amúgy sem voltam valami fényesen az utóbbi időben, de Nagymama (Lehet, hogy hálásnak kell lennem az Istennek, hogy most mondatta vele, amit mondatott, mivel a kiírás számomra az mindig egyfajta nagyobb megkönnyebbülés, valami lelki levegővétel féle, bizonyos értelemben mondhatni rendrakás kezdet, mert már tudok beszélni arról, amiről eddig nem nagyon tudtam.) szavai csak rátettek egy lapáttal a már meglévőre és azonnal ki is buggyant, ami már egy ideje a feszítést, a telítettség érzését okozza lelki Andrea valómban.

Kétségbe vagyok esve. Ez az igazság. Mit titkolózzak? Kit akarok átverni? Eddig magamat akartam úgy tűnik, de ennél nagyon badarságot nem is követhet el az ember. Félek. Nemrégiben (3hónapja talán?) írtam pár sort, akkori lelkiállapotomnak megfelelően, amelyekkel még most is azonosulni tudok. Íme: „Hol vagy Otthon?  Hol vagy? Kereslek, kétségbeesetten, de nem talállak… Zokogok, mert félek.  Mert nem érzem a talajt. Az otthonhoz vezető út talaját… Egyedül vagyok. Sötét van.  Nem látok semmit. Csak a szennyet és a mocskot érzem, amelyben bokáig gázolok… Térdig gázolok… Derékig… Majd egy szempillantás és nedves keze, gusztustalan, fekete nyelvként tekeredik a nyakam köré… A következő pillanatban a képzelt nyelv kettős ágban realizálódik és sziszegni kezd… A feketeség világítani kezd a koromsötétben… És ebben a pillanatban felismerem az Ősgonoszt… Aki a kezdetek-kezdete óta azon munkálkodik, hogy az ember magával rántsa az aljnélküli mélységbe… Ki kell tartanom… Hangzik sokfelől… És ha nem tudok? Mert nem bírom? Mert sok a földi egyreszörnyülő szörnyűség… Hányingerem van… Lelki hányinger… A testem ki akarja vetni a felgyülemlett, emészthetetlen világszennyet… De nem nem tudja… Mert már nincs elég ereje… Meg… …” És azért vagyok a legszomorúbb, hogy ezen az állapoton nem vagyok képes túljutni, mert egy ideje nincs egy szusszanásnyi időm sem. Azt mondogatom, hogy nyugalomra lenne szükségem. Csak egy kis pihenőre, amikor feltöltekezhetek. De felmerül az is, hogy ha megelégedett vagyok a napi dolgaimban, akkor nem kapom meg a mindenféle erős sodrás közepette is azt a vágyott nyugalmat? Mert Istennel járok és Őt követem… Ezek szerint nem járok Vele és nem Őt követem, mert itt egy helyben toporogva csapongok?

Nemértek és nemértek… Az a baj, hogy odáig jutottam, hogy azt is bizonytalannak látom, ami valójában biztos… Torzul a kép… Hogyan nyerhetném vissza a látásomat? (Mert nem a kép változott meg, hanem a látószerv rákosodik.) Nehéz az ima ebben a helyzetben. Ezt is be kell valljam. Próbálok Istennel újra és újra kapcsolatot teremteni, de valamiért akkor nem megy az ilyesmi, amikor annak a legnagyobb szükségét érzi a fáradt és csüggedt lélek…

És újra: Nemértek és nemértek… De ÉRTENI AKAROK! Úgy értem, szeretnék… Vágyom arra, hogy megértsem azt, hogy el kell fogadnom, hogy van amikor kifejezettem jót tesz, ha nem értjük a dolgokat és arra, hogy a szétesett(és ilyen- olyan) imákra való válaszra várás türelemre tanít. Mert tudom, hogy Isten érez és velem van és mégis azt mondogatom, nincs. Mi ez? Az önsajnálat egy formája? A szabad akaratot kapott ember nehéz és bonyolult. Nehéz és bonyolult vagyok most saját magamnak és ez az állapotom kihat a külvilágomra is. Ingerlékenység, harapósság, ésatöbbi helyzetfüggő variáció formájában. És valami érthetetlen oknál fogva, a szerettek irányába koncentráltabban a minden.

De vissza az úthoz. Ahhoz amit most letekertem és ahhoz, amin most rajta vagyok. Két állomás között húzom lassan csiganyálkámat és még nem látom a következő falu, vagy város (Kisebb vagy nagyobb lehetőség.) tornyát. Életem egyik leghosszabb ilyen köztes szakasza ez. Ez kimerít és félek, hogy képtelen leszek kitartani. Persze, nyilván képes leszek, csak a pánik az sok mindent kimondat az emberfiával. (Az eddigi tapasztalatok alapján a legutóbbi.) Azért imádkoztam sokat anno, hogy legyen kivel átvészelni ezt a hosszabb szakaszt, legyen kivel kilépni az egyetem utáni nagybetűsebb életbe. Most van és mégis úgy érzem egyedül haladok. Azért, mert vannak dolgok, amiket az embernek egyedül kell megtennie? Mert akadnak útszakaszok, ahol a másik mellette haladó nem engedtetik látszódni, mivel egy egyedül-feldolgozandó helyzetben van az ember lánya (vagy fia)? Remélem, hogy így van és utána láthatóvá válik az a bizonyos másik, akivel egymáshoz legközelebb haladnak az élet rögös útján…

Úton lenni, otthonra lelni nem könnyű. Főleg, egy éppen fölnőttülő (Exupéry után szabadon.) emberi lénynek, aki valahol mélyen arra vágyik, hogy újra gyermek legyen és a saját világában széles mosollyal rebbenhessen észrevétlen álomállomásról, álomállomásra. Bízom abban, hogy egy Istenhez való újabb visszatalálás segítségével, a való egyreromló világot is ilyen széles mosollyal, ide-oda rebbenve, a lelki békesség függőágyában lengedezve tudom (TUDJUK) valódiegyéniségre akadás segítségével járni, járogatni a hőnáhított NAGYMEGÚJULÁSIG.

Szerző: mandytwice | június 1, 2010

Diplomamunkám opponensi véleménye

»Koncz Andrea diploma munkájának címe: „Átmetsződések”. Célja az átláthatóság elemzése a plexilapokra festett rácsszerkezet segítségével. A plexilapok egymás mögé helyezésével, amiken kerékre és vasúti sínekre (Egyéni megjegyzés: Kinek mi jut eszébe róla. Engem tartószerkezetek „ihlettek meg”.) emlékeztető motívumok láthatóak. Ez a cél megvalósul. Az átmetsződések létrejönnek. Kísérletei az új anyagokkal nem öncélúak. Kifejezik azt a gondolkodásmódot, ami évszázadok óta izgatja a festőket. Mondhatnám azt is, hogy melyik festőt ne érdekelte volna a téren és a festéken áthatoló fény.

– Ugyanakkor – Marcel Duchamp „Nagy üveg” című remekművén létrehozott hagyományhoz is kapcsolódik. Ami a transzparenciát hívta segítségül.

Koncz Andrea a középkori üvegablakok hangulatát megidézve föláldozza a figurális motívumokat, hogy a transzcendens fényre koncentrálhasson. A nap fényében találja meg a kép lényegét, a végső szimbólumot ami a teret és az időt betölti.

Koncz Andrea komoly elhatározással keresi a megoldást, az Isteni képet. Az Isteni fényhez jut el, ami mindenhol jelen van.

Koncz Andrea számára a legfontosabb a nap fénye, amit az átlátszó plexi akadály nélkül átereszt. A felületen megjelenő minták és rajzolatok sem tudják föltartóztatni áramlását. Diploma munkáján elmélyülten és következetesen elemzi a kép alapvető tulajdonságait. Személyes módon oldja meg a számára fontosnak vélt problémákat.

Koncz Andrea munkáját nem tartom optikai játéknak. Inkább egy munkafolyamat lezárásának és új kísérletek felé való nyitásnak.

Javasolt jegy: jeles (5)                                                                                                                                                                         Ádám Zoltán«

🙂

Megnyugtató a tapasztalat, miszerint vannak még normális emberek, MŰVÉSZEK, akik értik, megértik és nem utolsó sorban érzik a lényeget. És teszik ezt mindenféle plusz magyarázat, egyéb sallang nélkül, pusztán azzal, hogy mindenféle önzéstől mentesen befogadják az embert, és annak mindenkori kereső üzenetét.

Szerző: mandytwice | november 27, 2009

Találkozunk a Brummogdában…

Pásztázok, keresek, kutatok, de a szelesen szürke novemberben nem találom azt, akit annyira keresek. Eltakarná egy felhő? Vagy talán elfújta a szél? Meglehet. Ekkora szél bárkit képes elfújni. Azért még nem vesztem el a reményt. Itt kell lennie valahol.

És hirtelen meglátom a lányt. Azt a lányt, aki próbálja megőrizni színeit az el fekete-fehéredésben.

Helyszín: Pécs, Irgalmasok útja. Brummogda. Csak áll és néz. Kintről befelé. Vagy könnyen meglehet, hogy fordítva. A bent-külvilágról ki, egy felszabadító, színes planétára. Háttal áll. Így nem látom az arcát, ezért közelebb megyek.

Ekkor a kirakat üvegében megpillantom a mosolyát. Aztán túlnézve a hétköznapi megkeseredett nedves-szürkeséget visszatükröző áttetszőségen ott csücsülnek ők, ezerféle változatban. Egyikük egészen apró, határozott arcélű. Másikuk nagyobbacska, aki méltóságteljesen trónol a komfortosan és ízlésesen berendezett látvány-macibirodalom magaslatán.

Nini! Ott meg egy szomorúszemű, archoz szorítanivaló kis barna mackó alak. Görbül az én szám is. Fölfelé. 🙂 Sőt, szinte nevetni támad kedvem. Kacagni! És kacagok! És csak kacagok! És értem már a lányt, aki áll a sugárzó maci-üvegház előtt és csak görbíti a száját. Fölfelé.

Olyan kevésszer nyúlik a szánk az Ég felé. Biztos, mert azt hisszük, mi emberek, hogy ha hagyjuk lekonyulni, az sokkal könnyebb. És úgy is jó. Pedig nem, mert ha sokszor hagyjuk száj-magunkat lefelé nyújtózkodni, észre sem vesszük és állandóan szomorúak leszünk.

De vissza a lányhoz, aki a macitenger közepén lévő idézetbe mélyedt. Elidőzött nála, majd dilemmázott belépjen-e a mackógyárba, ahol éppen jelen volt két, kedves tyúkanyónéni. Végül belépett.

Amíg vártam rá és az arckifejezésére, addig elrepült pár galamb felettem. Néztem őket és irigykedtem. Micsoda légies szabadságtáncot jártak! És görbült a szám a galambok világa felé. Az Ég felé. Ekkor kilépett a lány mackó országból, az idézettel a kezében. És görbült a szája. Fölfelé. Az Ég felé.

Ez a történet az Égig Érő Mosolyról szólt. Fontosnak tartottam felhívni a figyelmet arra, hogy milyen gyakran kell figyelnünk, hogy görbítsük a szánkat. Fölfelé! Mert ha nem ügyelünk, magától fog görbülni, de nem Fölfelé. Hanem lefelé, a Föld felé. A Mosolyuk így hamar Földig érő Mosoly lesz és állandósulni fog a szomorúságérzetünk.

Vigyázz! Kész! Szájfölgörbítés START! Így legyen Égig Érő a Mosolyunk! 🙂

Íme pedig a kincsként őrzött, jól a szívbe vésett idézet, amelyet kaptam aznap:

„Az hogy igazi vagy, nem attól függ, hogy miből készítettek téged. Ez egy olyan dolog, ami csak történik veled. Amikor egy gyermek hosszú időn át szeret – nem csak játszik veled, de TÉNYLEG szeret téged – akkor válsz IGAZIVÁ…

Ez nem egyszerre történik meg. Fokozatosan válsz azzá. Hosszú ideig tart. Ezért nem történik meg azokkal, akik könnyen eltörnek, érdesek, vagy akikkel túl óvatosan kell bánni. Általában, mire VALÓDIVÁ válsz, a szőröd legnagyobb részét “leszeretik” rólad, kiesnek a szemeid,  meglazulnak az ízületeid és nagyon elkopsz.

De ez mind nem számít, mert amikor egyszer már IGAZI vagy, nem lehetsz csúnya, csak azok láthatnak annak téged, akik egyébként sem értenek meg semmit.”

Köszönöm a figyelmet! És ne feledjük. Szájgörbítés! Eképpen: 🙂 És már Igazi Valódiak is vagyunk.

Maciöleléssel: majdnem Igazi Valódi Andrea

(Az ö-zés szándékos. Elvégre Szöged környéki volnék…)

Szerző: mandytwice | október 11, 2009

Élesztőszagú nosztalgia…

Forradalmian új kenyérsütési technológia avagy kenyér Andi/Betti módra!

Hozzávalók:

– 2 db élelmes, bevállalós és lehetőleg jó éhes kollégista

– megfelelő kollégiumi környezet

– jó adag agyamentség és kreativitás

– a többi lényegtelen.. Mert kábé ami van alapon működik a minden a legjobban…;)

– Találd ki, hogy élesztős palacsintát szeretnél csinálni! Keverd meg az akárhonnan szerzett recept alapján a tésztát, majd hagyd kelni! Tegyél úgy, mintha megfeledkeztél volna a dologról és keleszd túl! Majd amikor már kiburjánzott a dolog az íróasztalodra, tedd be az egész remekművet a zuhanytálcába. Keverd meg és menj el mondjuk telefonálni vagy olvasni. Mikor már a tálca tele van odaszáradt tésztapacákkal és az egész emeleten tömény élesztőszag terjeng, kapj a fejedhez, hogy nincs egyetlen használható palacsintasütőd sem. Hát menj és lopj magadnak! Szépen fogalmazva, végy kölcsön a környező szobákból, ahol természetesen nincsenek ott a lakók…

– Következő, nagyobb lépés! Települj ki a konyhába és próbálkozz meg a sütéssel. Amikor látod, hogy nem lehet a dologgal mit kezdeni és veled sem a röhögéstől…:) Egyébként, akár vidám palacsinta-kenyérnek is keresztelhetnénk a dolgot… Szóval, miután kivakartad az odaégett maradékot a kölcsönsütőkből, agyald ki, hogy egy kis tej biztosan segíteni fog. Mikor belezúdítottál legalább 1liter tejet és látod, hogy nem javult a helyzet, lassan tudatosíthatod is, hogy mindabból, ami előtted hever, palacsinta már nemigen lesz..

– Életbe léptetheted a B-tervet! Vagyis hogy, találd ki akkor ott hirtelen az üdvözítő megoldást! Legyen a palacsintából KENYÉR… “Monnyuk”..

– Innentől kenyérreceptről beszélünk! Tegyél a masszádhoz 1kg Tesco (Ez itt a reklám helye..) finomlisztet, mert azt nem sajnálod annyira kihajítani, ha esetleg nem jönne össze a valami, mert ez is benne van a pakliban, bármily hihetetlen is…:) Zutyuld jól össze az egészet. Akkor jó, amikor olyan, mint a sűrű takony. Ezt követően beletrutymózhatod 1kis tepsibe, amiről már akkor látod, hogy kicsi lesz az anyagnak, amikor még benne sincs a tésztának nevezett képződmény…De “ezvan”alapon beleturházod a cuccot.. Mivel senkitől sem sikerült normális méretű tepsit lopkodni. (A biszex, konyhaszomszéd Dénes is felébred, amikor a sütőtársaddal – nevezzük Bettinek – ki akarod szabadítani a tepsijét a szekrényéből.. Végül kirohansz az idegen felségterületről, mert félted az életed a Dénes reakciója után…)

– Hát akkor! Tedd be sülni “kis”tepsiben. A villanysütőt állítsd tetszőleges hőfokra (Már úgy is mindegy..)! A legjobb helyzetben akkor vagy, amikor már lekoptak a gombról a számok, mint pölö a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karos kollégiumának második emeleti konyhájában!

– Mostmár nincs más dolgod, mint várni! Úgy foglalj pásztorkodó helyet magadnak, hogy jól ráláss a sülő “kenyérre”, mert félő, hogy nemcsak a tepsiből, hanem az egész konyhából kiburjánzik…

– Várj tovább! Egészen addig, amíg a szívélyes portásbácsi fel nem tűnik a színen és azzal nem fenyegetőzik, hogy rádzárja a konyhát! Ezt követően folytasd a felülvigyázást!

– Egyébként a környezet, azaz a konyhának nevezett helység akkor jó, ha  mindent beborít az alapanyag özön és minimum fél óra takarításodba kerül, mire sikerül a “háború”előtti állapotokat visszaállítani!:) De legalább addig sem unatkozol!

– Hajnali2magasságában, amikor már úgy érzed, hogy ráalszol az asztalra, kiveszed a kábé 20centire vastagodott kenyérkét, mert már minden reményedet elvesztetted, hogy valaha is átsül!

– Ami a tepsiből való kigyógyítást illeti.. Na itt ismét ingoványos területre tévedtünk…

– Ha “kicsiny”sültünk nagyon ragaszkodna tepsijéhez (Már pedig fog ragaszkodni hozzá! Mégpedig igen makacsul. Ezt elárulhatom, de talán nem is meglepetés ez a tény..), akkor a következőket teheted. Sorolnám az alternatívákat:

Levágod a tepsi széle fölötti nagymennyiségű kilógó részt, a többit pedig kikanalazod. Ez időigényesebb változat. Mi a másik, kevesebb időt igénylő megoldást választottunk…Ami a következő. Tehát a másik alternatíva: Addig kell rázogatni fejjel lefelé a mindent, még ki nem szakad belőle a tészta egy része.  A többi, tepsiben maradt résszel pedig hasonlóan szükségeltetik eljárni az első pontban említetthez. Kikanalazni, kivakarni ésatöbbi..

– A kívül betonkeménységű, belül még nyers massza láttán, ajánlatos úgy dönteni, hogy a másnapi, vagyis már aznapi bármelyik táplálkozás előtt a műremek tovább sütendő, már kisebb darabkákra tördelt adagokban..

– Az utsó simítások következnek! Veregessétek meg egymás vállát, hogy ismét nagyot alkottatok, hoztátok a formátokat stb. Büszkék lehettek magatokra! Nem árt az önbizalomtréning..:)

– Ezt követően települjetek vissza a saját “lukatokba”, de nagyon csendben, hogy az ott alvó Peti nevű, azóta volt sütőpartnerpasas, aki álomba mérgelődte magát, mert annyira beedzette a gyomrát a palacsintára ( Még mogyorókrémet is vett.. Mondtuk neki, hogy a kenyérre még mindig rákenheti..) lehetőleg ne ébredjen fel, mert ha mégis kivernénk a szeméből az álmot…Valószínűleg kő kövön nem maradna..( Egyéni megjegyzés: Menjen a saját szobájába aludni…Grrr!!)

– Még mielőtt aludni menne az emberfia jól teszi, ha szippant egyet a kollégiumot elárasztó erősen élesztős, sült kenyérillatból, ami pékség hangulatot idéz..:) Főleg, hogy az időpont is aktuális, mivel ekkor már, ha minden egyes pontját betartotta az ember a reczeptnek, úgy hajnali 3óra van…Mindezek után bátran vízszintesbe helyezhetjük magunkat és húzzuk a lóbőrt legalább fél10ig… Jóéjszakát és jó étvágyat az elkészülő finomsághoz!:))))))))))

Utószó:

– Egyébként én a kenyerünkből ebédeltem, miután tovább lett sütögetve több darabban és egész jó volt… jó sok mogyorókrémmel, lekvárral vagy esetleg mézzel..:)Mindenképpen édes valamivel, mert a sót azt jelentősen kifelejtettük…Ki törődik ilyen apróságokkal (Szó szerint!:))hasonló helyzetben!

– Nem szóltam az öltözékről! Egy ilyen alkalomhoz stílusos szerelés illik.. Hát, mondanom sem kell megadtuk a módját..:) Misi csellista barátunk kérdezte is, hogy “Mondtam már, hogy ma milyen csinos vagy?!” Szemét cinikus disznó!:))) Na jó, lehet hogy nem lehettünk vmi szívderítő látvány.. Csak a saját szerkómat részletezném most: Flintstone-os póló, amit már az általános iskola 5.osztályában kinőttem, szexuális rövidszárú feka melegítőnadrág, ami full lisztes, stílusos cafatfrizkó és liszt+tészta mindenütt…Nem is fűznék többet hozzá! Mert nem szükséges..:)

Az elkövetkezendő napokban mindenki azt kérdezgette, hogy finom lett-e a kenyér.. Hogy honnan tudnak az akcióról?! Gőzöm sincs!:)

Íródott: az első, még jegyzetszerűbb változat kollégiumi éveink idusán; idén tavasszal pedig a jelenleg is olvasható variáció!

Szerző: mandytwice | szeptember 19, 2009

Lábnyomok

Kép0086Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy Õ mindig ott járt velem.

De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
“Amikor életem kezedbe tettem,
s követõdnek szegõdtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?”

Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
“Gyermekem, sosem hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
Azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!”

A fenti fotó a mai napon készült a makói Maros folyó partján. Egy spontán pillanat-orgazmus saját lábnyomok, fények, illatok, érzések hatására. Ez az élmény-sziget generálta a régi vers-ismerős és a friss kép bejegyzésbe való begyúrásának igényét. Ez a minden, így együtt kerek és ezáltal egész.

Older Posts »

Kategóriák

%d blogger ezt kedveli: