Like this:

Az Egy nehéz nap éjszakája című Bitlisz sláger után szabadon…

Hetek óta bennem van az igény a mozgásra. Nem csak az általam tunyának vélt alakzatom miatt, hanem mert kimozogni a felgyülemlett lelkit, feszültséget, egyéb nemkonkrétfizikait jó… Végre elszántam magam. Kellett hozzá némi elkeseredés-féle, egy adag rezignáltság, valami fura behatárolhatatlan düh – szerűség, jókora bizonytalanság elhatalmasodás és az aktuálisan futó minden nemértése…

Bementem hát zilálva egy koraesti busz segítségével a bringámért, ami mamám udvarának egy szegletében várta kis gazdáját, már november óta. Pár szót váltottam Nagymamával a konyhaasztalnál, majd el kellett indulnom ahhoz, hogy ne sötétedjen rám. Húsz kilométer, mégiscsak húsz kilométer. Az udvaron „felszerszámoztam”. Gumi ellenőrzés, lámpa beizzítás, láthatósági mellény magamra applikálása. Majd úgy gondoltam jöhet a start. De Mama nem így gondolta. Mondott nekem pár mondatot, amik bevésődtek és jelenleg is itt kavarognak. (Olyan szinten előtérben vannak, hogy blogírásra sarkalltak.)

„Ne legyél már olyan jóindulatú.”, „Akkor vagy jó (másoknak), ha más nincs.”, „Olyan szekér után szaladsz, ami nem vesz fel.” Hangzottak. Meglepődtem, de az elpityeredés térnyerése helyett muszáj volt állnom a sarat és érvelni, hogy „De én ilyen vagyok.” „Mostantól fogva azonban figyelni fogok.” Mama csak mondogatta, hogy mindenki kihasznál. A kiskorom óta zajló emberi kapcsolataimra célzott. Hazudnék, ha azt mondanám nem estek rosszul a szavai. Hatásukra maximálisan előkerült az összes korai frusztrációm, komplexusom, önértékelési zavarom. És úgy véltem az évek során sehová sem jutottam. Szörnyen éreztem magam, megvallva az igazat.

Elindultam. Tele kavargással, szomorúsággal. Gondolataim ide-oda csapongtak. Ne tegyek jót? De nyilván tenni kell, hisz az ember normálisan csak így működhet. De hol a határ? Mert ugyebár attól, hogy keresztény az ember még nem kell baleknak lennie. Én az lennék hát? Most annak érzem magam. De valahol mélyen mégiscsak hiszem, hogy a jóság és a segítőkészség útja nem lehet rossz út. Csak ez a világ az a fura hely, ahol nem az a nomális, aminek pedig annak kellene lennie.

Ha már lúd, legyen kövér. Ezen logika mentén: Ha már mélység, legyen az a legmélyebb mély. Egyéb gyötrő dolgaim is előtérbe kerültek. Amúgy sem voltam valami fényesen az utóbbi időben, de Nagymama (Lehet, hogy hálásnak kell lennem az Istennek, hogy most mondatta vele, amit mondatott, mivel a kiírás számomra az mindig egyfajta nagyobb megkönnyebbülés, valami lelki levegővétel féle, bizonyos értelemben mondhatni rendrakás kezdet, mert már tudok beszélni arról, amiről eddig nem nagyon tudtam.) szavai csak rátettek egy lapáttal a már meglévőre és azonnal ki is buggyant, ami már egy ideje a feszítést, a telítettség érzését okozza lelki Andrea valómban.

Kétségbe vagyok esve. Ez az igazság. Mit titkolózzak? Kit akarok átverni? Eddig magamat akartam úgy tűnik, de ennél nagyon badarságot nem is követhet el az ember. Félek. Nemrégiben (3hónapja talán?) írtam pár sort, akkori lelkiállapotomnak megfelelően, amelyekkel még most is azonosulni tudok. Íme: „Hol vagy Otthon?  Hol vagy? Kereslek, kétségbeesetten, de nem talállak… Zokogok, mert félek.  Mert nem érzem a talajt. Az otthonhoz vezető út talaját… Egyedül vagyok. Sötét van.  Nem látok semmit. Csak a szennyet és a mocskot érzem, amelyben bokáig gázolok… Térdig gázolok… Derékig… Majd egy szempillantás és nedves keze, gusztustalan, fekete nyelvként tekeredik a nyakam köré… A következő pillanatban a képzelt nyelv kettős ágban realizálódik és sziszegni kezd… A feketeség világítani kezd a koromsötétben… És ebben a pillanatban felismerem az Ősgonoszt… Aki a kezdetek-kezdete óta azon munkálkodik, hogy az ember magával rántsa az aljnélküli mélységbe… Ki kell tartanom… Hangzik sokfelől… És ha nem tudok? Mert nem bírom? Mert sok a földi egyreszörnyülő szörnyűség… Hányingerem van… Lelki hányinger… A testem ki akarja vetni a felgyülemlett, emészthetetlen világszennyet… De nem nem tudja… Mert már nincs elég ereje… Meg… …” És azért vagyok a legszomorúbb, hogy ezen az állapoton nem vagyok képes túljutni, mert egy ideje nincs egy szusszanásnyi időm sem. Azt mondogatom, hogy nyugalomra lenne szükségem. Csak egy kis pihenőre, amikor feltöltekezhetek. De felmerül az is, hogy ha megelégedett vagyok a napi dolgaimban, akkor nem kapom meg a mindenféle erős sodrás közepette is azt a vágyott nyugalmat? Mert Istennel járok és Őt követem… Ezek szerint nem járok Vele és nem Őt követem, mert itt egy helyben toporogva csapongok?

Nemértek és nemértek… Az a baj, hogy odáig jutottam, hogy azt is bizonytalannak látom, ami valójában biztos… Torzul a kép… Hogyan nyerhetném vissza a látásomat? (Mert nem a kép változott meg, hanem a látószerv rákosodik.) Nehéz az ima ebben a helyzetben. Ezt is be kell valljam. Próbálok Istennel újra és újra kapcsolatot teremteni, de valamiért akkor nem megy az ilyesmi, amikor annak a legnagyobb szükségét érzi a fáradt és csüggedt lélek…

És újra: Nemértek és nemértek… De ÉRTENI AKAROK! Úgy értem, szeretnék… Vágyom arra, hogy megértsem azt, hogy el kell fogadnom, hogy van amikor kifejezettem jót tesz, ha nem értjük a dolgokat és arra, hogy a szétesett(és ilyen- olyan) imákra való válaszra várás türelemre tanít. Mert tudom, hogy Isten érez és velem van és mégis azt mondogatom, nincs. Mi ez? Az önsajnálat egy formája? A szabad akaratot kapott ember nehéz és bonyolult. Nehéz és bonyolult vagyok most saját magamnak és ez az állapotom kihat a külvilágomra is. Ingerlékenység, harapósság, ésatöbbi helyzetfüggő variáció formájában. És valami érthetetlen oknál fogva, a szerettek irányába koncentráltabban a minden.

De vissza az úthoz. Ahhoz amit most letekertem és ahhoz, amin most rajta vagyok. Két állomás között húzom lassan csiganyálkámat és még nem látom a következő falu, vagy város (Kisebb vagy nagyobb lehetőség.) tornyát. Életem egyik leghosszabb ilyen köztes szakasza ez. Ez kimerít és félek, hogy képtelen leszek kitartani. Persze, nyilván képes leszek, csak a pánik az sok mindent kimondat az emberfiával. (Az eddigi tapasztalatok alapján a legutóbbi.) Azért imádkoztam sokat anno, hogy legyen kivel átvészelni ezt a hosszabb szakaszt, legyen kivel kilépni az egyetem utáni nagybetűsebb életbe. Most van és mégis úgy érzem egyedül haladok. Azért, mert vannak dolgok, amiket az embernek egyedül kell megtennie? Mert akadnak útszakaszok, ahol a másik mellette haladó nem engedtetik látszódni, mivel egy egyedül-feldolgozandó helyzetben van az ember lánya (vagy fia)? Remélem, hogy így van és utána láthatóvá válik az a bizonyos másik, akivel egymáshoz legközelebb haladnak az élet rögös útján…

Úton lenni, otthonra lelni nem könnyű. Főleg, egy éppen fölnőttülő (Exupéry után szabadon.) emberi lénynek, aki valahol mélyen arra vágyik, hogy újra gyermek legyen és a saját világában széles mosollyal rebbenhessen észrevétlen álomállomásról, álomállomásra. Bízom abban, hogy egy Istenhez való újabb visszatalálás segítségével, a való egyreromló világot is ilyen széles mosollyal, ide-oda rebbenve, a lelki békesség függőágyában lengedezve tudom (TUDJUK) valódiegyéniségre akadás segítségével járni, járogatni a hőnáhított NAGYMEGÚJULÁSIG.